Header Ads

Fiatal nő vagyok,aki így veszítette el férjét! Kérlek TITEKET írjatok néhány vigasztaló szót kedvesem emlékére!



- Amikor összekerültünk már megvolt a fiam. Neki nem volt gyermeke, az édesanyjával lakott. Áldott jó asszony volt. A fiamat úgy szerette, mintha a saját unokája lett volna, engem sem bántott soha, még egy fél szóval se. – kicsit megállt, orrot fújt és sóhajtott egy nagyot, majd folytatta. - Ahogy összekerültünk külön költöztünk, de naponta találkoztunk. Mindenben segített, amiben tudott, de soha nem kötekedett és nem is piszkált. Péter is ilyen volt. Bármit megtett értem és a kisfiamért…a sajátjaként szerette…Éppen, amikor kiderült, hogy Péter felbukkant, akkor mondta a fiam, ha apáról van szó, akkor neki mindig Péter ugrik be…apjaként szerette, tisztelte…ő volt az apakép.

 
Boldog voltam vele, szerettük egymást…
Aztán az egyik kollégám, aki nagyon helyes, sármos volt elkezdett udvarolgatni. Először, csak megdicsért. Jól esett, mert Péter nem mondogatott soha ilyent. A kolléga észrevette azt is, ha fodrásznál voltam, azt is ha új volt a blúzom és soha nem mulasztotta el megdicsérni az ízlésemet, a szépségemet. Ez valahogy, akkoriban hihetetlenül jól esett, hízelgő volt a hiúságomnak. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem szeretem Pétert, sőt fontolgatni kezdtem, hogy elhagyom.
Ő nem változott, továbbra is szerény volt és szelíden szeretett…- kicsit elhallgatott és mély levegőt vett, szaggatottan kiengedte, majd folytatta. - Pár nappal később elmondtam neki, hogy elhagyom…Addig még nem láttam sírni, de akkor sírt…nem könyörgött, csak azt mondta, hogy tudjam, itt mindig lesz helyünk nála, de ha úgy érzem nem vagyok boldog mellette, akkor nem akar visszatartani. Kérte, hogy láthassa néha a fiamat. Később kiderült, hogy a kollégám szinte minden nőnek ugyanígy udvarolt. Nem akart semmit, csak szórakozott. Akkor már szégyelltem visszahátrálni, így eljöttem a fiammal Budapestre. Két év múlva férjhez mentem…megszületett a lányom. Eleinte minden jó volt, de aztán elkezdett csalni. Egy darabig tűrtem, mert szerettem, de aztán sok volt a megalázásból. Olyan is volt, amikor rajtafogtam, de letérdelt és úgy könyörgött, hogy bocsássak meg neki….Megbocsátottam…egyszer…tízszer., de aztán erőt vettem magamon és elhagytam.
Közben már jócskán eltelt az idő felettem…megöregedtem…65 éves vagyok. – Kicsit elhallgatott és belebámult a semmibe, talán gondolkodott, talán eszébe jutott valami. Kesernyés fintor jelent meg a szája szélén. Valamikor nagyon szép lehetett, hiszen vonásai még mindig szépek. – Tudod milyen sokszor eszembe jutott Péter? – folytatja ismét mondandóját. - Ugyanazt élhette át ő is annak idején… A tavaly télen hívott egyik régi barátnőm, hogy találkozott Péterrel és kérte a telefonszámomat, címemet. Utána nem sokkal jött egy levél, benne a telefonszáma és kért, hogy hívjam fel. Felhívtam…Beszéltünk mindenről…Jó volt újra hallani…Aztán elmondta, hogy őriz pár fényképet rólunk és ha elfogadom, akkor elküldi levélben…Aztán másnap is beszéltünk és harmadnap is. Egy hétfői napon rosszullétre panaszkodott és magas lázra. Kértem, hogy menjen orvoshoz. Megígérte, hogy elmegy és menet közben feladja a levelet is majd az orvos után hív. Aznap nem hívott. Izgultam miatta és azon gondolkodtam, hogy valahol érdeklődöm, ha nem sikerül, akkor elutazom hozzá. Másnap dél körül megcsörrent a telefon. Amikor megláttam a nevét szinte remegett a kezem az izgalomtól. Alig vártam, hogy beleszólhassak. Ahogy felvettem rögtön mondtam is : - Végre, már úgy izgultam..- erre egy női hang szól bele. – Jó napot kívánok, a Péter lánya vagyok és értesíteni szeretném, hogy tegnap délután az édesapám meghalt.
Hirtelen nem hittem a fülemnek…kiment a lábamból az erő, azt hittem elájulok. Kérdeztem mi történt? A lánya elmesélte, hogy az orvosnál rosszabbul lett és amikorra kiért a mentő, addigra meghalt. Mondta, hogy telefonjában látta, hogy sűrűn beszéltünk és üzeneteket is váltottunk, gondolta értesít. Mondta, hogy csütörtökön lesz a temetése…Elmentem…

Amikor este hazaértem, egy levél fogadott tőle. Felnyitottam és benne volt 9 darab kép…Az első közös Karácsonyunk, az első nyaralásunk, a közös kutyánk, az utolsó kirándulásunk…és egy levél, amiben ez állt: Lehet, hogy vétettünk egymás és a sorsunk ellen, de nem véletlen, hogy újra találkoztunk. Igaz, hogy kicsit elteltek az évek, de ez nem jelent semmit. Mi itt vagyunk és ez a lényeg. Szeretnék valami nagyon fontosat mondani Neked. Most is ugyanazt érzem, mint akkor amikor megismertelek, most is gombóc van a torkomban és a gyomrom is összeugrik, milyen érdekes, hogy hiába nem vagyok már fiatal, a lélek nem öregszik és ugyanazt érzi húsz évesen is, mint hetven évesen. Kérlek, adj lehetőséget, hogy ezt elmondhassam szemtől szemben is. Izgatottan várom válaszod. És az bármi lesz is, tudnod kell, hogy mindig szerettelek és mindig szeretni is foglak. Csókollak szeretettel: Péter.

 
Ekkor már folytak a könnyei, hiába próbálta visszafojtani, nem ment. - Tudod, éppen akkor határoztam el én is, hogy elmondom neki szeretem… Elém tette a képeket…Szépek voltak és boldogok.
- Amikor megkaptam, akkor még az illatukat is éreztem, olyan illatuk volt, mint régen a közös otthonunknak. Összefogta a képeket és az orra elé emelte: - Sajnos már nem érződik – mondta csalódottan. Kivette azt a képet, amin ketten sétálnak összeölelkezve, boldogan.
- Az én hibám, hogy nem tudtunk így megöregedni. Nem becsültem a jót, amit kaptam tőle…Most pedig…- és hangosan felzokogott, majd szinte suttogva folytatta: Most pedig, már mindegy…

Kovács Magdolna.