Header Ads

Az édesanya akinek választania kellett saját és gyermeke élete között! Ezt a döntést hozta:



Ezt a történetet a facebookon találtam egy magyar anyáról, nem is kell semmit mondanom! 

„Mind a mai napig él bennem a kép, amikor az ultrahang vizsgálaton az orvos megkérdezi, hogy nem azért vagyok-e ott, mert nem lehet gyerekem, aztán odafordítja a monitort, hogy akkor az ott mi. Egy tizenhárom hetes baba volt. Én akkor huszonnyolc voltam éppen egy három hónapos friss párkapcsolatban. Bekapcsolták a szívhangot, mindenki örült, gratulált, majd folytatták a vizsgálatokat.
 
Pár perc múlva egyszer csak azt érzékelem, hogy a körülöttem állók arcán megfagy a mosoly, szaladgálnak, telefonálnak, majd közli az orvos, hogy baj van, daganatok vannak a májamon. Nem tudják, hogy mi az, a bizottság össze fog ülni, de nekem most döntenem kell: elvetetem a babát és megkezdik a szükséges kezeléseket, vagy megtartom, de ebben az esetben három-négy hónapom van hátra... 

Másfél-két órát kaptam a döntésre. Egy alagsori helyiségben egyedül üldögélve jutottam arra, hogy ha ez a gyerek megfogant, akkor az csak azért történhetett, mert élni akar. Küldetése, feladata, célja van, csakúgy ahogy nekem is és ezért én most vállalom a kockázatot.
Sosem felejtem el, kijöttem, közöltem a döntésemet, mire az egyik professzor azt mondja, hogy aki ilyen hülye, az meg is érdemli, hogy meghaljon. Aztán persze ugyanezt még nagyon sokszor, másoktól is megkaptam a terhesség alatt. De én „megbeszéltem” a fiammal, hogy köztünk most már ott a kötelék, amit nem lehet elszakítani: ő azért jött, hogy rám vigyázzon, én pedig azért vagyok, hogy rá vigyázzak és mi ketten ezt most végig fogjuk csinálni.

Végül is igazuk lett az orvosoknak, mert a terhesség alatt a daganat is szépen nőtt, életveszélyes elhelyezkedéssel... Volt, hogy bementem egy vizsgálatra és azt kérdezték, hogy „maga még él?”... Nem értették... Viszont fizikailag viszonylag jól voltam, egészen a 38. hétig ki tudtam húzni, mikor is császárral megszületett a kisfiam. Azt hiszem, ezután engedtem meg csak magamnak, hogy összeomoljak. 

Furcsa volt kézbe venni őt. És rám tört a félelem is: itt van ez a baba, mi van, ha meghalok, cserben fogom őt hagyni... Elkezdtem szépen kihátrálni. Nem akartam kötődni és nem akartam, hogy kötődjön, mert féltem, hogy csak még fájdalmasabb lesz az elválás.
Mindenkit utáltam, mindenkire haragudtam, azt hiszem, elviselhetetlen voltam. A neten akadtam rá egy jógaoktatóra, akinek megírtam a történetemet és segítséget kértem. Évekig jártam hozzá, s végül nagyon szépen kibontogatott, kinyíltam mellette. Közben baba-mama jógára is elkezdtünk járni.

Nem tudom pontos dátumhoz kötni, de körülbelül egy éves lehetett a fiam, amikor azt éreztem, hogy merhetem szeretni őt. Ahogyan változott a magamhoz való viszonyulásom, úgy kezdett el a gyerekkel való kapcsolatom is megváltozni. Lassanként elhittem, hogy akár én is megérdemelhetem azt, hogy a dolgok jól alakuljanak. Nagyon mélyre kellett ásni magamban. Rájöttem, hogy a hasi szervek betegségének a gyökere az önelfogadásban keresendő. 

Felismertem, hogy életem első „hibáját” akkor követtem el, amikor lánynak születtem. Apám rengeteget bántott emiatt, ebben a lelkifurdalásban nőttem fel, soha nem voltam semmire sem elég méltó, csak mert lány vagyok. A párkapcsolataim is sorra ebbe a kudarcba fulladtak bele, hogy úgy éreztem, nem tudok nő lenni... És sok időbe telt felismerni és elfogadni, hogy nem is feltétlenül a férfiakban volt a hiba, hanem bennem... 

Az igazi áttörést viszont az hozta, amikor már azt is fel mertem vállalni, hogy többé nem tolom tovább apura a felelősséget. Nem mondhatom azt, hogy miatta vagyok ilyen, vagy olyan, innentől a saját életemet kell élnem. És ezt felé is ki tudtam mondani: én elfogadlak ilyennek, amilyen vagy, az apukám vagy, szeretlek, ami benned van csak a tiéd, a te érzésed, a te gondolataid, ami pedig bennem van, az az enyém és nem az vagyok, aminek te gondolsz engem, ennek többé már nincs hatalma felettem. A gyerekem születése óta négy katéteres műtéten estem át.

2014-ben a májam 51 %-át eltávolították, nyolc órás műtét volt, amibe kis híján belehaltam. Felsőkategóriás műtét – ahogy a professzor mondta. Azóta kettő születésnapot ünneplek. Akkor azt mondták, hogy a műtét sikerült, a közvetlen életveszély elhárult, de maradt még bennem elváltozás, ami idővel veszélyes is lehet, úgyhogy nem marad más hátra, mint vigyázni magamra, a gondolataimra és az érzéseimre. 

Az is előfordulhat, hogy egyszer transzplantációra lesz szükségem, ezzel tisztában vagyok. De tudom, hogy leginkább önmagamtól van félnivalóm. Ha rendben vagyok és belül béke van, az életem sem fog veszélybe kerülni... A betegség sok mindenre rámutatott, emiatt kezdtem el valóban mélyre ásni és magamban keresni az okokat, vájkáltam, mélyebbre és mélyebbre jutottam és rengeteg fájdalmas dologgal szembesültem. Miután szétváltunk a gyerekem apukájával, belesodródtam egy önpusztító szerelembe, ami majdnem felemésztett.
 
Ezután egy évig egyedül voltam. Kellett ez az idő magammal, hogy letisztuljon minden, ami bennem van, hogy eljussak egy olyan pontra, ahol már tisztán, őszintén tovább tudok lépni egy másik ember felé. Nem akartam tovább hurcolni a sallangjaimat és saramat. És tényleg akkor találkoztam valakivel, amikor annak eljött az ideje, első perctől éreztem, hogy dolgunk van egymással és valóban, most először érzem azt, hogy igazi családban élek. Jövő júliusban összeházasodunk. 

Mára pedig eljutottam arra a pontra, hogy bár sok mindent és sok mindenkit nem értek, de mindent elfogadok. Tudok és merek felelősséget vállalni az életemért, a saját döntéseimért. És ez nekem jó! Szerintem ez a legjobb állapot az életben!” (Deckert Niki)